Csak ültem a szobámban, az éjszaka vak sötétsége borult rám, s próbáltam levegőt kapni, próbáltam a könnyeim mögül kilátni... Olyan egyedül, olyan hihetetlenül félve...... csönd volt... Remegő-rezgő csönd... A falak dobálóztak a csenddel, remegtették, ringatták szegleteikben... S mindez bennem visszhangzott...
Olyan végtelennek éreztem az időt, mintha sosem jöhetne el a reggel... s olyan nagyon messzinek az éjfelet... Mintha nem is lett volna csak egy múló látomás, ahogy az egész... És hirtelen rettegni kezdtem, hogy csak egy látomás, egy éber-álom, ami nem ringat, és nem ölel, hanem megkínoz...
s akkor meghallottam, a halk neszezést... Az ágy sarkából jött, onnan, ahova a párnákat szoktam dugni, hogy ne verjem be a fejem éjjel... Ott motoszkált és mászkerált, és hatalmas barnászöld szemeivel rám nézett... Egyszerre akartam megölelni és egyszererre rémültem meg....
"miért jöttél?" súgtam volna, de csak néztem a nagy, kérlelő sötét szemeit, s szavak nélkül mondtam bele mindazt, amit gondoltam.... Öleltem volna, ha nem féltem volna kissé... Öleltem volna, ha lett volna erőm átölelni kedves kicsiny szörnyike testét, két hatalmas gombszemével, melyekben mostmár virágsziromnyi könnycseppek csücsültek...
A szempár engem nézett, s pillantása remegett, miközben a párnám szélét kezdte gyűrögetni... Mélyen felsóhajtottam, s letöröltem az arcomon végiggördülő könnycseppeket, aztán mégis előrenyúltam, át az ágyon, és magamhoz öleltem a szörnyetegemet....
Nem magyarázott meg semmit, sem pozitív, sem negatív nem volt a megjelenése. Egyszerűen csak emlékeztetett arra, hogy mit éltem meg eddig, hogy honnan jöttem, és mennyi mindenki voltam már eddig. S én újra magamhoz szorítottam, erősen.
Kérdezem őket, de nem válaszolnak. Csak ürsen merednek vissza rám, csak néznek vissza. Kiültem a temetőbe, s most onnan nézek ki a fejemből. Vacogok itt kint. Milyen hülye vagyok! Ki az aki temetőben ülve ír blogot? Senki. Olyan hülye vagyok...
Nem is tudom... ez a mai este. Szeretnék róla beszélni, de egyrészt nem az én ügyem, másrészt, nem is tudnék. Csak valami olyasmit érzek miatta, amit nem tudok megfejteni, amit egyszerűen nem értek és nem tudok hova tenni. Megint és újra fejtegetem magam, próbálok kibújni magamból, hogy megtaláljam magam. De valahogy nem sikerül, vagy valahogy félresikerül... Persze, igazad van D., van előttem cél, van miért menni... de valami, valami, valami mégsem teljes, valami mégis törékeny és fájó. Mintha kettéroppantották volna egy csontom. Folyton érzem, de egyszerűen nem tudom nevén nevezni. S megint itt lyukadok ki. Ahogy hallgatom a padlás zenéit, miért sírok megint és megint? Miért van olyan érzésem, mintha hívnának valahova, valahova messze és azonnal mennem kéne?
Kezd hideg lenni, de mintha belülről fáznék... Mi ez? Valami különös láz? Vár a világ, tudom jól, de nem merek menni.
Most valami olyan jut eszembe, ami rég nem... Az igaz barátaimon kívül, egy ember van, aki szerintem belémlát igazán, a lelkem mélyére, anélkül, hogy mondanám neki dolgokat... a szemeből olvas, s én hagyjam őt elmenni. Ha ezt hagynám az nagyon fájna. De nem vagyok magamnál. Bevallom. Bánom. De valamiért, persze lehet hogy hagynom kéne elmenni. S ha valakik észérveket mondanak,akkor sem tudom elengedni.Egyszer megtettem. Azóta többször feltettem magamnak a kérdést. Mi lehetett volna belőlünk? Vagy mi lehetne most? S a válasz olyan rejtelmes és szenvedélyes, hogy belegondolni sem merek. Csupán véigfut egy könnycsepp az arcomon. Vajon meghalunk ketten együtt? Vagy élünk még, mindkettőnkben ilyen mélyen eltemetve? Nézek délnyugat felé, a háztetőktől nem látszik, de ha látszana sem jelentene már semmit... Már neked sem ugyan az. Csak egy pillanatra jó lenne látni a gondolataidat, csak addig, hogy tudjam, vajon meghaltam-e benned.
Azt hiszem te nem néznél hülyének. ...megértenéd amit érzek.Vajon van még ilyen őrült, aki most, ugyan ezt csinálja? Egy decemberi éjjelen, blogot ír a temetőben?
Valami hiányzik, talán most jövök rá igazán... Az a motiváció, ami a feltétel nélküli boldogsághoz vezet. Akárhogy is. Most jövök rá, a szerelem milyen fontos része az életemnek. És íme, eljött a pillanat, boldogan gondolok vissza arra a szerelemre, amiben szenvedtem, ami nem alakult kapcsolattá, ami valamiért rezgés maradt... de mégis, most azon gondolkozom, vajon mi lett volna ha?
Van amikor csak abban bízhatok hogy helyesen döntöttem és hű voltam magamhoz és nem a másik lehetőség lett volna a jobb, a biztosabb. Azt hiszem ezen már késő rágódni, mert minden folyik a maga medrében és majd kialakul.
Vagy csak túldramatizálom az egészet?
Nem hiszem, de valahol talán mégis. A realitásom harcol a lebegő, szálló énemmel...
Körbe nézek...
Szörnyetegem ott csücsül mellettem, s egy régi, kinyomtatott msn-beszélgetést kaparászik szét, darabokra tépi. Látom rajta a nevet, elmosolyodok.
S cikázó gondolataim között csupán egy fél mondatot présel ki az ajkaim között a racionális énem: "buta kislány..." (nem mosolyogva és gyermekdeden, hanem keményen, enyhe megvetéssel és haraggal mert elrontottam valamit)
A másik hallgat, de gondolatai nem hagyják nyugodni, s az én szemeimből fakasztanak könnyeket...
(Ki vagyok én akkor most?)
.
Sokszor a lélek ura a létnek, sokszor a szív parancsol az észnek. Sokszor fáj a szív és sokszor a lélek, sokszor mindkettő, s ez az élet!!
Szeretném, ha mindenki, mindenki aki egy kicsit is szeret ránézne erre a képre. Ránézne, belelátna, és elmondaná, hogy mit lát. Elmondaná, hogy látott-e mostanság ilyennek. Láttatok engem mostanság boldognak? A válaszom, a saját kérdésemre, nem,az utóbbi időben nem nagyon voltam boldog a régi Akasha féle ragyogás eltünni látszik a sötétben de néha előbukkan ha a barátaimnak szüksége van rá.
Ennyi a válasz minden az utóbbi időben feltett kérdésre.
És ezt meg kell érteni, mert nem tudom magam szétmaracangolni, boldog akarok lenni. Ott egy vonatútnyira ez valóság. Velük. Mert velük minden nélkül önmagam lehetek. Ők engem szeretnek, nem azt akinek hisznek. És én is őket. Emellett, a városom. Akármilyen mocskos meg minden, szertem azt a várost, valamiért nagyon szeretem. És érzem, hogy kellünk egymásnak. Ő nekem, s én is neki. És már nagyon hiányzik azok akik ott vannak a légkör a zaj még a smog is...Elvégre ott születtem és vissza megyek amikor lehet.
Az egyetlen
Te vagy ki színt hozol szürke hétköznapjaimba
Te vagy ki vért juttatsz szívemnek kamráiba
Téged mindig minden áron akarlak
Tengereken, hegyeken is átkelnék, hogy megkaphassalak
Tétovázásról szó sem eshetne
Te nélküled életem tovább biztosan nem mehetne
Távolság az mi kettőnk tüzét eloltaná
Tehetetlenül nem nézhetem, hogy szerelmünk eltűnjön valahová
Teremtő minket ösztönös vágyakkal megáldott, hogy
Tépjen szét minket a távolságban a kín, hogy
Tegnap lehet valamelyikünk másé volt
Tegye rád akárki is a kezét
Teljes szívből foglak szeretni ugyanúgy én
Továbbra is csak remélhetem
Táplált érzelmeid folyton égnek még
Telnek, múlnak a hónapok, s a vágy még ugyanúgy ég
Tőled szeretnék szerelmet szerezni az örökkévalóságba
Temetése érzelmeinknek ne legyen semmilyen világba
Teérted élek én minden percben
Tátongó üresség van nélküled az életemben
Te vagy ki nekem a tökéletes társat jelenti
Te vagy az egyetlen, akit én tudok szeretni.
Ui: Hát nem aranyos?? :)
A szerelem egy olyan álom, amelyet bemesélnek neked, hogy át kell élned, mert így becsukják szemedet, hogy ne lásd a világ mocskait!
Ne a hóban, csillagokban, ne ünnepi foszlós kalácson, ne díszített fákon, hanem a szívekben legyen karácsony! | ||
| Szilágyi Domokos | ||
