2009. szeptember 13., vasárnap

"a gyermeki szem a jövő tükre... jaj annak, aki elhomályosítja"...



Vékony, piszkos kis karjával fogja át a térdét. Reszketve simul a falhoz a sarokban. Arcát elrejtik az előrehulló kócos szőke tincsek. Könnyek maszatolják az önfeledt játék koszfoltjait, némán csuklik a sírástól, nem mer hangosan felzokogni. Vékony pántos nyári ruhája szakadtan lóg a vállán. Vállai rázkódása árulja csak el a hangtalan kínt. Ismeretlen fájdalom érzése kering védtelen testében. Szégyen és megalázottság zavara von köre bizonytalanságot.
Nem mer felnézni. Nem mer látni. Nem mer ránézni.
Hallja a cipő hangját a padlón. Az övcsat fémes hangját, amitől összerezzen, és szorosabban kulcsolja térdeit. Mellette a földön kopott bundájú plüssmaci hever. Gombszemei kifejezéstelenül merednek az égre. A léptek lassan távolodnak, az ajtóban megállnak, mintha egy pillanatra még visszanézne. A csendet a kilincs nyikorgása töri meg. Az ajtó halkan csukódik.
A kislány halkan szűkölni kezd. Nyöszörögve nyújtja ki a kezét a maci után. Ujjai reszketve kapaszkodnak az egyetlen tiszta emlékbe. Magához vonja a kis állatot, arcához szorítja, nem jut levegőhöz a plüssjátéktól, csillagok villannak fel a sötétben, ahová tudata menekült felejtésért. Végül kétségbeesetten enged a mellkasát szorító fájdalomnak, ami halántékán is lüktet. Utálja magát, amiért nem bírja ki, hogy ne vegyen levegőt. Undor és szégyen könnyei csorognak némán az arcán.
Anyja hangja téríti észhez, valósággal visszarántja a valóságba. Reszkető lábakkal áll fel, combjain nedvesség csorog, attól fél, bepisilt. Ijedten nyúl oda, fájdalom nyilall altestébe. Ujjait nézi, áttetsző, sűrű anyag keveredik élénkpiros színűvel. Megijed a vértől, dermedten nézi a kezét...
Anyja sürgetőn hívja.
Ujjait ruhájába törli, combjairól a mackóval itatja fel a nedveket. Undorodik tőle, mégsem tud szabadulni a játéktól. Magával viszi, de már nem öleli. Kezével fogja a mackó kezét, minden lépcsőfoknál a korlátba ütődik a játék feje. A kislány kifejezéstelen tekintettel megy le a konyhába, szemén még látszik, hogy sírt, csuklója kezd feldagadni, fájdalom emlékezteti a kezek szorítására.
Anyja háttal áll neki, éppen csak felé pillant, mikor teríteni küldi. A kislány a kredenchez lép, az ajtaját bámulja. Nézi a fa erezetet, a kopott festéket, a szúrágta sarkokat. Nézi, de nem ezt látja. Borostás arc hajol felé, lehunyt szemmel közeledik-távolodik, látja a száját, a cigarettától sárga fogakat...Anyja ingerülten szól újra, a lány a tányérokért nyúl. A mackó még mindig a kezében, képtelen elengedni, szorítja vézna kis ujjaival, ahogy a tányérokat is igyekszik megtartani.
Hallja a cipő hangját a padlón. A nyikorgást, ahogy leül a székre. A gyufa sercenését.
Reszketni kezd. Könnyek futják el a szemét. A tányérok remegnek kezében, csörömpölésükre felpillant az anya, rámordul a gyerekre. A kislány ránéz, egyetlen végtelen hosszúságú pillanatig anyja szemébe néz, segítségért könyörög, azért, hogy valaki lássa meg, ami történt. Pupilláját hatalmasra nagyítják a könnyek, szempillái sűrű árnyékot vetnek a rettenetre, amint az anya elfordul újra.
Két hatalmas könnycsepp hull a padlóra, ahogy a lány megfordul és megindul az asztal felé. Tudja, érzi, hogy nézi. Gyomra görcsbe rándul, torkában egyre nő a gombóc. Lassú léptekkel indul az asztal felé. A tányérok egyre hangosabban zörögnek, a kislány visszafojtja a szipogását. Nem mer sírni.

Még két lépés az asztal.
Már csak egy.
Hallja az övcsat fémes hangját, de nem mer odanézni. Torkából nyüszítő hang tör fel, szemét elöntik a könnyek, nem bírja visszatartani őket. Egész teste reszket, ujjai közül a tányérok csörömpölve hullanak a padlóra, ezernyi darabra törve a gyerekkort... Vékony kis teste hangtalan zokogástól remeg, csuklásszerűen tör fel a félelem belőle.
A pofon kegyetlenül józanítja ki, a földre esik. Ajkából vér szivárog, reszketve húzza maga alá lábait, nem mer felállni. Anyja a karjánál fogva rántja fel a földről és a fal mellé löki, seprűt nyom a kezébe, lapátot dob a lábai elé.
Hallja a cipő hangját a padlón. Nem mer felnézni. Erős kezek nyúlnak az álla alá, nincs menekvés előlük. Gúnyos, feneketlenül sötét szempár fonja körül, hiába szabadulna, ereje elhagyja. Cigarettafüstöt fúj az arcába, hüvelykujjával elkeni a vért a cserepes kis ajkakon, majd lenyalja ujjáról. A kislány körül forogni kezd a világ, lábai nem tartják meg tovább kicsiny testét, szemei fennakadnak, tudata egy más világba menekíti a valóság elől.
Feje hangosan koppan a padlón, még hallja anyja kétségbeesett hangját, mielőtt minden elsötétül.
A saját ágyában ébred. Megkönnyebbülten pillant fel, a jól ismert gyerekszoba biztonságot ígér.
Oldalra fordítja fejét, az ablak előtt táncoló függöny lebbenését nézi, ahogy a szél lágyan mozgatja. Annyira leköti a lágy fehérség lengedezése, hogy nem is hallja meg az ajtó nyikorgását, sem a cipők hangját a padlón.
Az övcsat fémes hangja jut el hozzá először, ahogy a széken koppan. Könnyei fátylán át homályosan, elmosódva nézi tovább a szél játékát, idegszálait mint jeges hurok bénítja a félelem... {M}

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése