Pillanatok

Elmosolyodok, ha arra gondolok, nincs értelme idegesítenem magam: felnevetek.
Egy idősödő, talpig elegáns hölgy sétál el mellettem, haja szoros kontyban, kosztümje kifogástalan, térd alá ér a szoknya, testszínű harisnya, alig magas sarkú cipője mind konszolidált eleganciáról árulkodik. Enyhén megütközik azon, hogy magamban nevetgélek. Mentegetőzés-félét fogalmaznék, de végül mégsem szólok semmit, csak rámosolygok, hátha átragad rá is valamennyi ebből az érthetetlen jókedvből, ami most engem kényeztet. A dáma felhúzott szemöldökkel méri végig az övéhez képest toprongyos külsőmet. Hiába, ízlések és pofonok… Nem veszem a szívemre becsmérlő pillantását. Tovább svenkel a tekintetem.
Fiatal pár a megállóban, az úttest túlfelén. A fiú szenvedélyesen csókolja a lányt, aki megpróbál elszakadni szíve választottjától. Talán azt kifogásolja, hogy a fiú nyelve a reggelije maradványai között matat a gyomrában. Talán csak nem akarja lekésni a buszt. Mindenesetre tenyerét a hős lovag mellkasának feszítve próbál elszakadni annak piócaszerű ajkaitól. Elfojtok egy mosolyt, amikor a lány kétségbeesett tekintete találkozik az enyémmel. Hát, picim, ebből mássz ki egyedül, momentán van elég baj az én házam tájékán is.
Tőlük kicsit jobbra magas, nyúlánk, sötét hajú srác. Arcát napszemüveg takarja, a megálló korlátjának dől, kezei kényelmesen a zsebében. Alaposan végigmérem, farmerja nem hagyja rejtve combjai izmosságát, csípője feszességét. Halkan felsóhajtok. „A világtalanságod miatt sajnállak” – jut eszembe kedvenc írónőm egyik mondata, amin most sem állom meg, hogy ne szaladjon fülig a szám. Nos, a megszemlélt hím mégsem vak, alaposan félreérti mosolygásom és felém indul. Hitetlenkedve figyelem, ahogy közeledik, arcán kiismerhetetlen félmosoly. Végül nem szólít meg, elmegy mellettem, bódító illatfelhő követi. Tökéletesen tisztában van vonzerejével, és gondolom azzal is, hogy alaposan megszemlélem hátulról is =) . Visszafordul, rámvigyorog, majd két ujját a homlokához illesztve búcsút int. Na igen. No comment.
Miután helyreáll a pulzusom és uralni tudom folyton szétszaladó arcizmaimat, már meg is pillantom szemlélődésem következő alanyát. Ruganyos léptű, karcsú, szép arcú lány közeledik, hosszú, egyenes, fekete haját meg-megkócolja a szél, de ez láthatóan a legkevésbé sem zavarja őt. Tiszta, nem evilági ártatlanságot tükröző szemeit hosszú pillák árnyékolják. Harmónia és kiegyensúlyozottság sugárzik lényéből, az a fajta béke, ami nemi hovatartozástól függetlenül vonz férfit és nőt egyaránt. Hosszasan időzik pillantásom a lányon, jelenléte mosolyt csal arcomra, szavak nélkül szitálja körém a nyugalmat, élvezettel fürdőzöm benne, mosolyt cserélünk, mielőtt belépne az állomás főépületébe.
Kutyasétáltató bácsi a túloldalon, ebe meghatározhatatlan márkájú, kivételesen csúnya példány. Felmenői között tacsiféléket sejdítenek kurta és görbe lábai, terriereket a modora. Szemmel láthatóan válogatás nélkül utál mindenkit, aki ugyanazon a járdán közlekedik, mint ő. Skót kockás kiskabát óvja egészségét, ami teljessé teszi az ebállatot, mint jelenséget. Gazdája folyamatosan duruzsol neki, gondolom megnyugtatási célzattal eleveníti fel világháborús élményeit a hadifogságról. Kutyája a füle botját sem mozdítja, éppen a buszt utálja teli torokból.
Lehunyom a szemem, ennyi elég is volt a külvilágból most. Visszavonulok saját – nem kevésbé sokszínű – gondolataim közé, keresem a zavart és a bizonytalanságot magamban. Eltart egy darabig, míg meglelem őket, de aztán biztosítanak arról, hogy nem tűntek el, nagyon is bennem vannak. Csak éppen működik az üvegfal- effektus. Most csak látom, de nem érzem őket. Helyes kis önvédelmi rendszer. Túlélésre fejlesztve. A jelek szerint pöpecül működik. Ha akarnám, megkaparhatnám fene nagy nyugalmam és békességem felszínét, de most mégsem teszem. Élvezem az önbizalmam, a nem-félést, azt, hogy valami rejtélyes oknál fogva ma elkerülnek a gyarló, önkínzó gondolatok.