akasha

Néha már nem értek semmit sem. Boldognak kéne lennem,felhőtlenül,de valami mégis árnyékot vett erre a boldogságra. Hogy mi? Az hogy olyan embert látok szenvedni aki fontos volt nekem valamikor mindenkinél jobban,mert csak rá számíthattam és most én taszítottam oda ahol egyedül van és szomorú. Utálom,ha olyan ember szomorú, akit én szeretek. Tudom, hogy nem kéne fájjon, hogy így látom, de mégis valami különös és szorító érzés kerít a hatalmába, ha olykor eszembe jut. Eszembe jut az utolsó találkozásunk, amikor mosolygott,de mégis láttam a szemében azt a nagy üres,sírós szomorúságot, amit el akart rejteni a világ elöl... hallom néha a telefonban a hangját, ahogy nevet,de nem őszinte,hanem hamis,hamis,hamis nevetés ez. Azt mondja mindig, hogy ne aggódjak ő jól van és tudom,hogy hazudik mert nem meri kimutatni az érzéseit, hogy fáj neki minden és összeroppan a sok teher alatt... ha még is kimutatja akkor bocsánatot kér ,mintha azért kérne valaki bocsánatot, mert levegőre van szüksége, de ő azért teszi, mert fél hogy megbánt valakit az érzéseivel.

Csak akkor vagyok felhőtlenül boldog ha a szerelmemmel vagyok,mert vele tényleg eltünik minden szomorúság belőlem és ezt megszeretném köszönni: Köszönöm Szerelmem,hogy vagy nekem :)