Néha a szeretet önzővé tesz. Néha nagy ostobaságokba visz bele

"Tedd olyan boldoggá a társadat, hogy úgy érezze, nincs szüksége semmilyen más kapcsolatra. Mert a legtöbb ember annyi problémát gyárt, hogy még ha a társa nem is gondolt másik kapcsolatra, elkerülhetetlenül gondolni fog rá, hogy elmeneküljön."

Van amit néha egyszerűen csak szónélkül lekell nyelni...de mivan ha nem vagyunk rá képesek pedig tudjuk,hogy a következmények csúnyák...nagyon csúnyák.
Itt egy cikk a veszekedésekről:

Aki azt állítja, hogy egy jó párkapcsolatnak nem része a veszekedés is, az egyszerűen nem mond igazat. De tudunk-e normálisan veszekedni? 
Sok elvált ember jelöli meg a különválás okaként, hogy "sokat veszekedtek". Vajon azért, mert olyan sok probléma volt, hogy mindig akadt valami, ami miatt veszekedni kellett? Általában nem. A gyakoribb, hogy veszekedés közben nem a problémáról beszélünk, hanem kivetítjük a problémát a másikra, és egymást szidjuk, általánosságokat sorolva. Nem azt mondjuk, hogy nem öblítetted el a kávéscsészét, és most sokkal nehezebb elmosogatni a rászáradt kávéfoltokat, hanem azt mondjuk, hogy "hányszor megmondtam már, de te sose figyelsz oda, mert téged semmi nem érdekel, mert te olyan lusta dög vagy" stb.

A másik véglet, mikor nem szólunk. Feszültek vagyunk, idegesek valami miatt, amit meg lehetne beszélni normálisan is, de nem szólunk, csak puffogunk, csak jelezzük a másiknak, hogy valamiért most nagyon mérgesek vagyunk rá. Ha már szerencsétlen összeroppan a bűntudattól, akkor leüvöltjük a fejét még ráadásként, amivel további feszültségek rakódnak kettőnk közé.
Én a magam részéről üvöltözős-csapkodós ember vagyok, de tapasztalatból tudom, hogy a saját viselkedésem nagyrészt azon múlik, hogy a másik hogy viselkedik velem. Ki emlékszik már, hányas számú vőlegényem például egy roppant konfliktuskerülő ember volt. Bármit megtett volna, hogy ne legyen köztünk nézeteltérés, ami engem rettenetesen irritált. Papucsot ugyanis csak a lábamon szeretem, partnernek nem jön be. Szándékosan gyötörtem néha, direkt provokáltam, hogy álljon már a sarkára, de semmi. Nem is mentem hozzá. :) 
Amikor a férjemmel összeköltöztem még valamikor a múlt évezredben, nem találtuk a közös veszekedős hullámhosszunkat. Ő duzzogós fajta volt, én üvöltős. A duzzogásától meg hisztizős lettem, amitől ő még jobban duzzogott. Aztán szép lassan átvette tőlem az üvöltözős módit, és azóta gyakorlatilag megszűntek a mosolyszünetek. Míg eleinte volt, hogy napokig haragban voltunk, manapság az ilyen "drámák" 5 perc alatt lebonyolódnak. Ha valamin összecsattanunk, mindketten hangoskodunk kicsit, aztán elnevetjük magunkat, megöleljük egymást, és megy tovább az élet. A gyerekeink csak néznek ilyenkor, hogy hogy lehet egy ilyen hangos veszekedésnek ilyen gyorsan vége?
Pedig szerintem az ilyen villámháborúk sokkal kisebb károkat okoznak, mint a néma hadviselés, a problémákon való hosszas rágódás. Minél tovább cipeljük ugyanis magunkban a fájdalmakat, feszültségeket, annál nagyobb az esély rá, hogy amikor kiborul a bili, nem kíméljük a másikat. Sőt, egyenesen bántani akarjuk. És könnyebben mondunk olyat, amit később csak megbocsátani lehet, elfelejteni nem...