2009. december 29., kedd

"hagyjatok szaladni még, tündérekbe hinni"


Kérdezem őket, de nem válaszolnak. Csak ürsen merednek vissza rám, csak néznek vissza. Kiültem a temetőbe, s most onnan nézek ki a fejemből. Vacogok itt kint. Milyen hülye vagyok! Ki az aki temetőben ülve ír blogot? Senki. Olyan hülye vagyok...

Nem is tudom... ez a mai este. Szeretnék róla beszélni, de egyrészt nem az én ügyem, másrészt, nem is tudnék. Csak valami olyasmit érzek miatta, amit nem tudok megfejteni, amit egyszerűen nem értek és nem tudok hova tenni. Megint és újra fejtegetem magam, próbálok kibújni magamból, hogy megtaláljam magam. De valahogy nem sikerül, vagy valahogy félresikerül... Persze, igazad van D., van előttem cél, van miért menni... de valami, valami, valami mégsem teljes, valami mégis törékeny és fájó. Mintha kettéroppantották volna egy csontom. Folyton érzem, de egyszerűen nem tudom nevén nevezni. S megint itt lyukadok ki. Ahogy hallgatom a padlás zenéit, miért sírok megint és megint? Miért van olyan érzésem, mintha hívnának valahova, valahova messze és azonnal mennem kéne?

Kezd hideg lenni, de mintha belülről fáznék... Mi ez? Valami különös láz? Vár a világ, tudom jól, de nem merek menni.

Most valami olyan jut eszembe, ami rég nem... Az igaz barátaimon kívül, egy ember van, aki szerintem belémlát igazán, a lelkem mélyére, anélkül, hogy mondanám neki dolgokat... a szemeből olvas, s én hagyjam őt elmenni. Ha ezt hagynám az nagyon fájna. De nem vagyok magamnál. Bevallom. Bánom. De valamiért, persze lehet hogy hagynom kéne elmenni. S ha valakik észérveket mondanak,akkor sem tudom elengedni.Egyszer megtettem. Azóta többször feltettem magamnak a kérdést. Mi lehetett volna belőlünk? Vagy mi lehetne most? S a válasz olyan rejtelmes és szenvedélyes, hogy belegondolni sem merek. Csupán véigfut egy könnycsepp az arcomon. Vajon meghalunk ketten együtt? Vagy élünk még, mindkettőnkben ilyen mélyen eltemetve? Nézek délnyugat felé, a háztetőktől nem látszik, de ha látszana sem jelentene már semmit... Már neked sem ugyan az. Csak egy pillanatra jó lenne látni a gondolataidat, csak addig, hogy tudjam, vajon meghaltam-e benned.

Azt hiszem te nem néznél hülyének. ...megértenéd amit érzek.Vajon van még ilyen őrült, aki most, ugyan ezt csinálja? Egy decemberi éjjelen, blogot ír a temetőben?


Valami hiányzik, talán most jövök rá igazán... Az a motiváció, ami a feltétel nélküli boldogsághoz vezet. Akárhogy is. Most jövök rá, a szerelem milyen fontos része az életemnek. És íme, eljött a pillanat, boldogan gondolok vissza arra a szerelemre, amiben szenvedtem, ami nem alakult kapcsolattá, ami valamiért rezgés maradt... de mégis, most azon gondolkozom, vajon mi lett volna ha?

Van amikor csak abban bízhatok hogy helyesen döntöttem és hű voltam magamhoz és nem a másik lehetőség lett volna a jobb, a biztosabb. Azt hiszem ezen már késő rágódni, mert minden folyik a maga medrében és majd kialakul.

Vagy csak túldramatizálom az egészet?

Nem hiszem, de valahol talán mégis. A realitásom harcol a lebegő, szálló énemmel...

Körbe nézek...

Szörnyetegem ott csücsül mellettem, s egy régi, kinyomtatott msn-beszélgetést kaparászik szét, darabokra tépi. Látom rajta a nevet, elmosolyodok.

S cikázó gondolataim között csupán egy fél mondatot présel ki az ajkaim között a racionális énem: "buta kislány..." (nem mosolyogva és gyermekdeden, hanem keményen, enyhe megvetéssel és haraggal mert elrontottam valamit)

A másik hallgat, de gondolatai nem hagyják nyugodni, s az én szemeimből fakasztanak könnyeket...

(Ki vagyok én akkor most?)

.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése