Csak ültem a szobámban, az éjszaka vak sötétsége borult rám, s próbáltam levegőt kapni, próbáltam a könnyeim mögül kilátni... Olyan egyedül, olyan hihetetlenül félve...... csönd volt... Remegő-rezgő csönd... A falak dobálóztak a csenddel, remegtették, ringatták szegleteikben... S mindez bennem visszhangzott...
Olyan végtelennek éreztem az időt, mintha sosem jöhetne el a reggel... s olyan nagyon messzinek az éjfelet... Mintha nem is lett volna csak egy múló látomás, ahogy az egész... És hirtelen rettegni kezdtem, hogy csak egy látomás, egy éber-álom, ami nem ringat, és nem ölel, hanem megkínoz...
s akkor meghallottam, a halk neszezést... Az ágy sarkából jött, onnan, ahova a párnákat szoktam dugni, hogy ne verjem be a fejem éjjel... Ott motoszkált és mászkerált, és hatalmas barnászöld szemeivel rám nézett... Egyszerre akartam megölelni és egyszererre rémültem meg....
"miért jöttél?" súgtam volna, de csak néztem a nagy, kérlelő sötét szemeit, s szavak nélkül mondtam bele mindazt, amit gondoltam.... Öleltem volna, ha nem féltem volna kissé... Öleltem volna, ha lett volna erőm átölelni kedves kicsiny szörnyike testét, két hatalmas gombszemével, melyekben mostmár virágsziromnyi könnycseppek csücsültek...
A szempár engem nézett, s pillantása remegett, miközben a párnám szélét kezdte gyűrögetni... Mélyen felsóhajtottam, s letöröltem az arcomon végiggördülő könnycseppeket, aztán mégis előrenyúltam, át az ágyon, és magamhoz öleltem a szörnyetegemet....
Nem magyarázott meg semmit, sem pozitív, sem negatív nem volt a megjelenése. Egyszerűen csak emlékeztetett arra, hogy mit éltem meg eddig, hogy honnan jöttem, és mennyi mindenki voltam már eddig. S én újra magamhoz szorítottam, erősen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése