Ábránd...

Ott ültünk a padon, te meg én. szerettelek, és te is szerettél. Elmeséltem minden féltett titkomat, és te mindig meghallgattál, csak.. egy percre mintha én nem én lettem volna, kiszálttam egy pillanatra zokogó testmeből, ki válladra hajtotta könnyes arcát, s úgy suttogta el a legfélelmetesebb szavakat, megijedtem nagyon. .és még most is remegek.. mert nem voltál ott. nem volt ott senki. egyedül sírtam, lehajtott fejjel, a semmibe kapaszkodtam, a semmihez beszéltem, én nem tudom.. talán nem is létezel..

nélküled elveszek,csak  veled létezek. hogyan?