Van egy mondás,miszerint szeretni valakit annyit jelent,hogy soha nem kell kimondanod azt,hogy bocsáss meg.Talán túl merev ez a megfogalmazás,mégis most itt ülök és azon gondolkodom,mi a határ,hol van az a pont mikor már nem fér bele több bántás és megalázás a szeretlek szóba?
Legtöbben elvből elítélik a fizikai bántalmazást,de mi van a lelkivel?Pusztán azért mert nem hagy maga után külsérelmi nyomot,nem is vesszük olyan véresen komolyan?Ilyen a lelki bántalmazás,senki nem látja a sebeket de attól azok még ott vannak.
Vajon a valódi szeretet megendegheti magának,hogy komolyan megbántsa a másikat?És miután porig aláztak és lelkileg kivégeztek,számítania kellene a térden csúszós könyörgésnek?A szép szavak, a könnyek ezek után olyan üresnek tűnnek,mintha semmi tartalmuk nem lenne.
A végére már azt sem tudtam ki a szánalmasabb...
...Ő vagy Én?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése